Az igaz, hogy Európában papírgyártásról már a 14. századtól kezdve beszélhetünk, azonban papírt falburkolatok készítéséhez a 16. századig nem igazán használtak. Ráadásul nagyipari termelésének 19. századi beindulásáig, a papír, így az abból készült tapéták is, viszonylag drágának számítottak, tehát az ilyen falburkolatok használatát csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. Persze ezt megelőzően is készítettek különböző falburkolatokat, tapétákat, azonban ezek alapanyaga általában bőr, bársony, vagy éppen selyem volt. Természetesen az ilyen tapétákkal is csak az arisztokrácia otthonaiban találkozhattunk, mivel a legtöbb ember számára ezek a megfizethetetlen luxus kategóriájába tartoztak. Mint minden lakberendezési tárgy és kiegészítő esetén úgy a tapétáknál is megfigyelhető, hogy azok mindig igazodtak az adott művészettörténeti korszak stílusjegyeihez, vagyis megjelenésükkel hűen tükrözték az adott kor szellemiségét, az emberek értékrendjét és gondolkodásmódját.
A 15. és 16. század falburkolatain egyértelműen érezhető a reneszánsz hatása. Ezek legfontosabb alapanyagát ekkoriban a szattyánbőr, illetve olyan drága szövetek képezték, mint a damaszt, a bársony, illetve a brokát. Színek terén főként a világosabbak domináltak, de gyakran megjelent a bordó és az aranya, melyek a felsőbbrendűséget, a hatalmat szimbolizálták. Kedveltek voltak a virágos minták és a szimmetrikusan elhelyezett mór motívumok, de nem voltak ritkák a családok címereivel díszített, vagy éppen hősi történeteket ábrázoló tapéták sem.
A 17. század elejétől a tapéták megjelenésében is a barokk egyre erősebb hatását lehet felfedezni. Az alapanyagok változatlanok maradtak, bár megjelentek az első papír alapú tapéták, azonban a színek és minták esetén olyan változatossággal találkozhatunk, amilyennel korábban még nem. A túldíszítettség és a pompa a barokk egyik legmeghatározóbb stílusjegye, mely a faburkolatokon is megmutatkozott. Erőteljes színek, gazdag, aprólékosan kidolgozott, bonyolult, mégis monumentális hatást keltő mintázatok. Gyakran használtak egymástól lényegesen elütő színeket ugyanazon tapétán, mivel a cél az erős kontrasztos hatás kialakítása volt. Sok esetben a tapétákon nem csak színként jelent meg az arany, hanem valódi arannyal futtatták be azokat. Ez a fényűzés nem csak világi, hanem egyházi körökben is tapasztalható, vagyis nem voltak ritkák a Bibliai ihletésű falburkolatok sem. A 18. század elejétől a barokk szigorú szimmetrikusságát a rokokó jegyei törték meg. A formák valamivel finomabbak lettek és a leggyakrabban megjelenő motívumokká a különböző kagyló mintázatok váltak, melyek sokszor aszimmetrikus formában helyezkedtek el a tapétán. A fényűzés valódi csúcsának a tapéták terén ekkor a Távol-Keletről származó, kézzel festett, egzotikus motívumoktól hemzsegő falburkolatok számítottak.
A 18. század végének és a 19. század első felének meghatározó stílusirányzata, mely a tapéták megjelenésében is megmutatkozott, a klasszicizmus volt. Újból visszatértek a szigorúan szimmetrikus minták, de a barokk túldíszítettsége teljesen eltűnt. A leggyakrabban megjelenő motívumok a babérkoszorú és a szimmetrikusan elrendezett oszlopsorok voltak. A 19. század jelentős változást hozott a tapéták világában, hiszen az ipari forradalomnak köszönhetően megindult a papír tömeges termelése, így a papír alapú tapéták is sokkal megfizethetőbbé váltak és a felső tízezer otthonai mellett a polgárság lakásaiban is megjelentek ezen falburkolatok.
